Összesen 14-en voltunk: Petra, Kinga, Andi, Lívi, Gorán, Szeszko, Nizsa, Minizsa, Bence, Andor, Zoli, a Misángyi testvérek: Miki és Balázs és természetesen én. Felpakoltuk a csomagjainkat az egyik utazási irodás busz csomagtartójára, majd utaztunk, utaztunk, utaztunk és utaztunk, ahogy az Franciaország felé lenni szokott. Mire odaértünk leesett a hó is, de ez nem okozott gondot.
Két apartmant kaptunk. A fiúk: Nizsa, Minizsa, Szeszko, Andor, Bence és Zoli kerültek egy apartmanba, mi pedig nyolcan egy másikba - négy lány, négy fiú. Az apartmanok más házban voltak, a mienk kicsit messzebb a pályáktól. Kettőnk között volt egy kisebb sétáló utca boltokkal, síszervizekkel, síkölcsönzőkkel és egy piciny jégpályával.
Hamar vége lett a hóesésnek és első két nap úgy leégtünk, hogy nehéz volt eldönteni, hogy mi fáj jobban: az ember orra, vagy füle. Mindenünk piros volt...már messze nem egészségesen piros. Lívi arcát annyira megviselte, hogy teljesen feldagadt. A képét inkább nem teszem be, mert a végén még megrémülnek kicsiny gyermekei. (Hol volt még ekkor Dóri, Réka vagy Kamilla?! Még Bence és Lívi együtt sem voltak.) Ezen a ponton megtanultuk, hogy 2000 méter fölé naptej nélkül nem jó menni.
Napjain úgy teltek, mint a szokványos síelős napok: reggel ki a pályára, síelés, dél körül valahol magunkhoz vettünk egy sört/forralt bort/teát és némi kaját, majd délután újra sí, este pedig vissza a szállásra. Este átjártunk egymáshoz vacsora után. Pontosabban mi átmentünk a 6 fős apartmanba a fiúkhoz, mert gyakorlatilag mire ők elkezdték melegíteni a napi adagot, mi már el is mosogattunk. Krisztián ekkor még nem volt velünk, úgyhogy még dominált a családi síelésből hozott rutin. Emlékszem arra, hogy Andorék indulás előtt éjszaka lefőzték előre a heti kaját, majd lefagyasztották. A sertéspörköltet egy Hey-ho-s dobozba tették be, mondván, hogy azt majd milyen praktikus lesz szállítani. Nem voltam egy ínyenc, de már akkor is úgy gondoltam, hogy ez a legalja; a gasztronómia csődje. A lényeg, hogy ettünk, ittunk, jól éreztünk magunkat. Activity-ztünk és együtt volt a társaság! Az egész társaság! Minden este! Nem volt pofavizit, nem volt saját szoba, gyakorlatilag egy légtérben éltünk. Alkalmazkodtunk a körülményekhez, igényünk pedig a nullával volt egyenlő.No nem éppen a sípályával kapcsolatban! A síkörút két alapszabályát hallgatólagosan már itt lefektettük: 1. nem megyünk kétszer ugyanarra a helyre, 2. nem megyünk 80 km sípályánál kisebb síterepre. Pra Loup a maga a 165 km pályájával azt hiszem tökéletesen helyt állt. Bár utólag belegondolva nem volt túl jó síterep. Amikor esett a hó, akkor gyakorlatilag bárhol lehetett síelni, de a franciák trehánysága már akkor is meglátszott. Síelni még nem nagyon tudtunk, ettől függetlenül éveztük ahogy tudtuk. Volt aki snowblade-del, volt aki snowboarddal. Zolit például egy hétig gyakorlatilag nem is láttuk, de hősiesen végigküzdötte a hat napot a tanulópályán. Egyszer hazajött, mint egy hóember annyit esett, kelt. Alig ismertünk rá.
Itt láttam életemben először álló felvonót, ahova sílécekkel és síbottal a kezedben futva kellett felszállni. Mindezt bakancsban. Ez már inkább Val d'Allosban volt, ahova egyik nap átsíeltünk. (Ez is kilőve, mint jövőbeli potenciális úticél.) Itt találkoztam először koedukált mellékhelységgel, franciásan toilette-tel. Kicsit nehéz volt túltenni magam, hogy a sminkelő kisasszony át-átkukucsgál a piszoár felé, hogy csekkolja, hogy megüti-e a mércét a mellette álló srác bránere.
Szeszko sikeresen bevezette a zászlólengetést a legmagasabb csúcson. Azt hiszem minden évben készített egy ilyen képet. Remélem egyszer megosztja velünk és kiteszi a lakása falára. 9 év alatt szép mennyiség összegyűlhetett már.
Pra Loup emlékeimben valahogy így maradt meg. Hozzám hasonlóan remélem mások is szívesen emlékeznek vissza az első alkalomra.









Ez az allolift nagyon vad, en erre egyaltalan nem is emlekszem. A budira viszont annal inkabb :)
VálaszTörlés