Vaujany (Alpe d'Huez) (2009)

"Franciaországba többet nem megyünk!" fogadalmunk 2009-ig tartott. Nem a többiek hibája, én húztam keresztül a számításaikat. Örök dilemma, hogy síszervezés közben melyik kezembe harapjak. Mindenki olyan helyre akar menni, ami elég nagy, közel van, jó a szállás, lehetőleg pályaszállás és olcsó. Röviden: ez a lehetetlen kombináció. A pályaszállást Ausztriában és Olaszországban gyakorlatilag kilőheted az áruk miatt, Franciaország pedig messze van, igénytelenek a pályák és a vendégszeretet is elmarad az osztrák vagy olaszokéhoz képest. Szóval nem egyszerű, de hát nem is azért választottam a síelés szervezést, mert nincs benne kihívás.
2009. február 27-én elindultunk Franciaország felé. Alpe d'Huez volt az úticél. Tudtuk, hogy a közel 1300 km nem kispálya, úgyhogy pénteken indultunk mondván, hogy Padovában alszunk egyet. A szállás nem a legkomfortosabb volt, de egy napra elég volt. Marco, olasz barátunk egy hatalmas reggae koncertre invitált minket, amit sajnos az átmeneti otthonunk kapuzárása miatt félidőben ott kellett hagynunk. Egyébként is a csapat nagy része inkább a vacsorát választotta.

Padovai piac

Padovát másnap elhagyva nekivágtunk az autópályának. Kora délután, este felé megérkeztünk Vaujanyba, Alpe d'Huez sírégió egyik szélső városkájába. Alpe d'Huez az egyik leghíresebb Tour de France befutóhelyszín. Pantani hihetetlen - és természetesen teljesen doppingmentes - '90-es évekbeli rekordját, 2005-ben Armstrong az egyéni időfutam alkalmával majdnem megdöntötte. Mi simán lenyomtuk...igaz kocsival.

Alpe d'Huez

Pityu

Ha minden igaz, akkor 30-an voltunk. A létszámrekord megdőlt. Nem is tudom hol kezdjem. Egyszerűen csak felsorolom, hogy kik emelték jelenlétükkel a színvonalat: Szeszko, Gorán, Zoli, Eszter, Csaab, Judit, Éci, Kisbér, Krisztián, Gabee, Andris, Batyu, Petya, Böri, Pityu, Patki, Nizsa, Minizsa, Andi, Józsi, Móna, Kriszta, Petra, Gerry, Pista, Timi, Mandula, Barbi és László, Vera és én. Pityesz is eljött. A leghatalmasabb! "Rispekt!" A társaság megint több országból gyűlt össze: Gorán és Eszter a svédektől, Petra és Gerry Angliából érkezett, a testvérem pedig Franciaországból, a szomszédos Dijon melletti kisvárosból.

Elvileg pályaszállásunk volt, ez gyakorlatilag annyit jelentett, hogy éppen nem volt érdemes buszra szállni az első felvonóig. Ez egy jó nagy 70-80 fős kabin volt és mozgólépcsőn keresztül lehetett megközelíteni. Az idővel nem volt szerencsénk. Egy hétig gyakorlatilag esett a hó, felhős volt az idő és hideg. Amikor hazaindultunk, akkor körülbelül még 50-60 km-ig ugyanez, de utána kisütött a nap és végre megnézhettük, hogy milyen csodás tájakon jártunk. A visszaút kegyetlen volt egy huzamban. Már vagy 4-5 órája úton voltunk és már elmúlt dél, amikor a GPS még mindig 1000 km-t jelzett Budapestig.

Vaujany

A sípályák katasztrofálisak voltak gondozás szempontjából. Amit egyik nap összetúrtunk azt másnapra a franciák ugyanúgy hagyták. Ezzel megalapozták a hangulatot a kezdő síelőknek. 236 kilométernyi pályarendszert tényleg nem könnyű karban tartani, de más országokban (Olaszország, Ausztria) mégis sikerül, úgyhogy nem nagyon van kifogás. Lehet, hogy emiatt olcsóbb a síbérlet, de akkor amikor kimentünk és megláttuk, szerintem mindenki bedobott volna egy 5 euróst, hogy beindítsák a ratrakokat. Nem először fordult elő, hogy nem tették meg és van egy olyan érzésem, hogy ez még sokáig így lesz. Még egy ok, hogy többet Franciaországba ne menjünk.

Mandula

A csapat és a hangulat megint hatalmas volt. Bár megmondom őszintén, hogy nagyon nem tudtam követni, hogy ki mit csinál, mert nagyon sokan voltunk. Egy-kétszer átlátogattam mindenhová. Pista és Timi kislánya, a tündéri Mandula is velünk volt, akinek hatalmas élményt nyújtott a sok hó, a korcsolyázás és a szánkózás. Pistáék valahogy kilogisztikázták, hogy Mandulával éjszaka utazzanak oda-vissza és valahogy azt is megoldották, hogy síelni tudjanak Mandula mellett.
Patkiék egész nap síeltek. Ha lett volna mérőrendszer, biztos vagyok benne, hogy megdöntötték volna a Dolomitokban felállított napi kilométer rekordot. A képekből úgy látom jártak a Pic Blancon. Azt hiszem mi is, de ez teljesen kiesett. A sípályákra egyáltalán nem emlékszem. Mármint a gyatra állapotuk megmaradt, de az nem, hogy merre volt érdemes menni, milyen nehezek voltak stb. Egyre kevésbé maradnak meg a helyszínek, úgy látszik helytől és időtől függetlenül tudom élvezni a síelést.

Pic Blanc a legmagasabb csúcs

Krisztián megint kitett magáért és profi szakácsokat meghazudtoló módon hozta össze a vacsorákat. Kár, hogy én nem nagyon tudtam kiélvezni lévén másik apartmanban voltam. Nem úgy, mint Böri, aki szerintem csak enni jön velünk síelni. Annyit eszik, mint kettő másik; megvacsorázik az apartmanjában, majd átjön hozzánk, velünk is eszik és a következő nap ő az első, aki a reggeliző asztalhoz ül.

Még nincs reggeli?

Alpe d'Huez nálam hozta a kötelezőt: szép volt, jó volt, de köszönöm Franciaországból egyenlőre ennyi.

A társaság