Saalbach (2010)

2010. február 27-én nekivágtunk Saalbach-Hinterglemm sírégiónak, a szűz hó paradicsomának. Új fejezet nyílt ezennel, mert először látogattunk el a sógorokhoz. Ausztriába nem könnyű síutazást szervezni egy hétre. A közeli pályák mind kisebbek, a távolabbi pályák pedig legalább olyan drágák, mint Olaszország, ahol a hangulat és az atmoszféra mindent üt. Tirolba például évek óta tervezek elmenni, de sosem jött össze a nagy távolság miatt.

Saalbach (Ski Unlimited)

Mindössze 17-an voltunk. A tavalyi 30 fő mellett ez egy szűk családi körnek számít.
Kocsival mentünk természetesen. Saalbach sírégió szélén, Viehhofenben laktunk, éppen a síbuszjárat végén. A síbusz pocsékul van kitalálva, mert ha nem a legközelebbi felvonón akarsz felszállni a "síhintára", akkor ötször át kell szállnod. Egyszer le is maradtunk az utolsó buszról Szeszkoval.

A "jómadarak" a pálya szélén

Szállás Viehhofenben

A szállásunk elég jó volt. Pontosabban az egyik apartman, a másik pedig elfogadható. Elsőre kicsit nagy volt a kontraszt, de mint írtam, nem egyszerű megfelelő szállást találni Ausztriában. 2002-ben egy, maximum két pár volt a társaságban 2010-ben pedig már sokan párral jöttek, akik egy hetes nyaralást - érthető okokból - külön szobában szeretnének tölteni. A legtöbb apartman, azonban olyan, hogy a nappali egyben hálószoba is. Egy 6 fős apartmant, azonban 4 főnek kivenni, a magyarországi fizetések mellett luxus. Igen, a síelés manapság luxus. Szóval egy 6 és egy 10 fős (két szintes) apartmanban laktunk. Volt elég szoba mindenkinek, igazi sparhelt kályha, terasz. Elvileg le lehetett síelni a házunkig, de a végén már gyepen kellett síelni. Nem volt sajnos túl sok hó. Kisbér meg is jegyezte, hogy ő márciusban nem szeret síelni, mert minden tiszta latyak. Azóta nem tudom neki megmagyarázni, hogy ez egy téves általánosítás. Mindamellett az tény, hogy a hóhatár márciusban feljebb van, mint februárban.

Menü

Krisztián 2010-ben is kitett magáért. Kész menüvel készült, tökéletes volt a kiszolgálás. Hozzájárult persze, hogy közben professzionális kuktái lettek. A "nem síelők" társasága akkorára duzzadt, hogy azon gondolkoztunk, hogy lassan már a "nem síelők" elviszik a többieket "megsíeltetni". A társaság - mint említettem - 17 főből állt. A kemény magból Zoli kiesett, úgyhogy most már csak Szeszko és Gorán maradt. Szeszko profin megtanult síelni (köszönhetően Vincze Márton világhírű síoktatónknak), Gorán nem...de ezt most hagyjuk. A két "bástya" mellett jelen volt: Vera, Eszter, Kisbér, Éci, Krisztián, Batyu, Andris, Petyám, Böri, Gabee, Márti, Benny, Dóri, Pityu ("respekt"). A társaság némiképp megújult. Érdekes, mert éppen 7 év  után tört meg a lendület bennem (2002-2009), hogy megint egy nagyobb csapatot összeszervezzek.

Együtt a síhintán

Saalbach sírégió egyébként tökéletes. Hihetetlen helyeken jártunk. Mint említettem az elején nem volt sok hó. Szerencsére hét közben esett egy kevés. Épp annyi, hogy csütörtökön vagy pénteken 40 cm-es szűzhóban tudtunk síelni a fenti régióban. Találtunk egy síkatlant, ahol csak 1-2 csákányos vagy tányéros felvonó volt és voltak olyan részek, ahol a csönd felülkerekedett mindenen. Fenomenális volt! Sajnos másnap haza kellett jönnünk. A sípálya 200 kilométernyi, így besíelni természetesen nem tudtuk.

Éci és Kisbér a szánkón

Találkozunk a feleségem unokatestvérével, akik véletlenül ugyanide foglaltak szállást ugyanebben az időben. Hozzátartozik a story-hoz, hogy ők Skóciában élnek és véletlenül derült ki, hogy együtt megyünk síelni. Kihasználtuk az alkalmat és a pályán és azon kívül is összefutottunk. A két kis gyerkőc baromira élvezte a havat. A nagyszülők is ott voltak, így a szülők is kaptak néha egy kis kimenőt...például a szánkózás alkalmával. Merthogy 2005 után ismét elmentünk szánkózni. Lényegesen jobban voltunk felszerelve, mint korábban, de sajnos nem tudtunk annyit szánkózni, mert itt hamarabb bezárták a pályát. Összesen két vagy három csúszás fért bele összesen, de azért megérte; jó móka volt.

Pityu és az ajtó

Saalbach nagy élmény volt, nem csalódtam benne. A társaság is kitett magáért, a házinéninek is fel kellett jönnie, hogy megnézze miért esik szét a ház a feje felett. Nem amortizáltunk le semmit, de azért megdöbbentő látvány lehetett, ahogy Pityesz lekapta a közel egy mázsás bejárati ajtót és elkezdett vele táncolni. Nem ez volt az első és utolsó eset, hogy az ajtóval ropja a táncparkett közepén. Kíváncsi lennék, hogy egy pszichológus erre mit mondana.
Gabee mellé Benny betársult DJ-nek, így már ketten nyomták a zenét. Odatették magukat a lányok párszor, de a csúcs Kisbér volt, aki leejtett egy olyan "performance"-t (táncnak nem nevezném), ami alapján örökre búcsút vethet politikai ambícióinak. (Ezekről inkább nem teszek be képet.)
Számomra még mindig rejtély, hogy ezek a fiúk másnap hogyan tudják megállni a lécen. Valahogy mégis mindig sikerül nekik, és úgy tűnik a végén még mindenki megtanul síelni. Mártival bővült a "nebulók" listája, de olyan ütemben fejlődik, hogy pillanatok alatt be fogja hozni lemaradását.
A szokásos zászlós kép nem maradhatott el, így ezzel és egy vicces szánkós képpel zárom soraim. Holnap indulunk Cortina d'Ampezzoba.

A csúcson!

Gruppen szánkó

Vaujany (Alpe d'Huez) (2009)

"Franciaországba többet nem megyünk!" fogadalmunk 2009-ig tartott. Nem a többiek hibája, én húztam keresztül a számításaikat. Örök dilemma, hogy síszervezés közben melyik kezembe harapjak. Mindenki olyan helyre akar menni, ami elég nagy, közel van, jó a szállás, lehetőleg pályaszállás és olcsó. Röviden: ez a lehetetlen kombináció. A pályaszállást Ausztriában és Olaszországban gyakorlatilag kilőheted az áruk miatt, Franciaország pedig messze van, igénytelenek a pályák és a vendégszeretet is elmarad az osztrák vagy olaszokéhoz képest. Szóval nem egyszerű, de hát nem is azért választottam a síelés szervezést, mert nincs benne kihívás.
2009. február 27-én elindultunk Franciaország felé. Alpe d'Huez volt az úticél. Tudtuk, hogy a közel 1300 km nem kispálya, úgyhogy pénteken indultunk mondván, hogy Padovában alszunk egyet. A szállás nem a legkomfortosabb volt, de egy napra elég volt. Marco, olasz barátunk egy hatalmas reggae koncertre invitált minket, amit sajnos az átmeneti otthonunk kapuzárása miatt félidőben ott kellett hagynunk. Egyébként is a csapat nagy része inkább a vacsorát választotta.

Padovai piac

Padovát másnap elhagyva nekivágtunk az autópályának. Kora délután, este felé megérkeztünk Vaujanyba, Alpe d'Huez sírégió egyik szélső városkájába. Alpe d'Huez az egyik leghíresebb Tour de France befutóhelyszín. Pantani hihetetlen - és természetesen teljesen doppingmentes - '90-es évekbeli rekordját, 2005-ben Armstrong az egyéni időfutam alkalmával majdnem megdöntötte. Mi simán lenyomtuk...igaz kocsival.

Alpe d'Huez

Pityu

Ha minden igaz, akkor 30-an voltunk. A létszámrekord megdőlt. Nem is tudom hol kezdjem. Egyszerűen csak felsorolom, hogy kik emelték jelenlétükkel a színvonalat: Szeszko, Gorán, Zoli, Eszter, Csaab, Judit, Éci, Kisbér, Krisztián, Gabee, Andris, Batyu, Petya, Böri, Pityu, Patki, Nizsa, Minizsa, Andi, Józsi, Móna, Kriszta, Petra, Gerry, Pista, Timi, Mandula, Barbi és László, Vera és én. Pityesz is eljött. A leghatalmasabb! "Rispekt!" A társaság megint több országból gyűlt össze: Gorán és Eszter a svédektől, Petra és Gerry Angliából érkezett, a testvérem pedig Franciaországból, a szomszédos Dijon melletti kisvárosból.

Elvileg pályaszállásunk volt, ez gyakorlatilag annyit jelentett, hogy éppen nem volt érdemes buszra szállni az első felvonóig. Ez egy jó nagy 70-80 fős kabin volt és mozgólépcsőn keresztül lehetett megközelíteni. Az idővel nem volt szerencsénk. Egy hétig gyakorlatilag esett a hó, felhős volt az idő és hideg. Amikor hazaindultunk, akkor körülbelül még 50-60 km-ig ugyanez, de utána kisütött a nap és végre megnézhettük, hogy milyen csodás tájakon jártunk. A visszaút kegyetlen volt egy huzamban. Már vagy 4-5 órája úton voltunk és már elmúlt dél, amikor a GPS még mindig 1000 km-t jelzett Budapestig.

Vaujany

A sípályák katasztrofálisak voltak gondozás szempontjából. Amit egyik nap összetúrtunk azt másnapra a franciák ugyanúgy hagyták. Ezzel megalapozták a hangulatot a kezdő síelőknek. 236 kilométernyi pályarendszert tényleg nem könnyű karban tartani, de más országokban (Olaszország, Ausztria) mégis sikerül, úgyhogy nem nagyon van kifogás. Lehet, hogy emiatt olcsóbb a síbérlet, de akkor amikor kimentünk és megláttuk, szerintem mindenki bedobott volna egy 5 euróst, hogy beindítsák a ratrakokat. Nem először fordult elő, hogy nem tették meg és van egy olyan érzésem, hogy ez még sokáig így lesz. Még egy ok, hogy többet Franciaországba ne menjünk.

Mandula

A csapat és a hangulat megint hatalmas volt. Bár megmondom őszintén, hogy nagyon nem tudtam követni, hogy ki mit csinál, mert nagyon sokan voltunk. Egy-kétszer átlátogattam mindenhová. Pista és Timi kislánya, a tündéri Mandula is velünk volt, akinek hatalmas élményt nyújtott a sok hó, a korcsolyázás és a szánkózás. Pistáék valahogy kilogisztikázták, hogy Mandulával éjszaka utazzanak oda-vissza és valahogy azt is megoldották, hogy síelni tudjanak Mandula mellett.
Patkiék egész nap síeltek. Ha lett volna mérőrendszer, biztos vagyok benne, hogy megdöntötték volna a Dolomitokban felállított napi kilométer rekordot. A képekből úgy látom jártak a Pic Blancon. Azt hiszem mi is, de ez teljesen kiesett. A sípályákra egyáltalán nem emlékszem. Mármint a gyatra állapotuk megmaradt, de az nem, hogy merre volt érdemes menni, milyen nehezek voltak stb. Egyre kevésbé maradnak meg a helyszínek, úgy látszik helytől és időtől függetlenül tudom élvezni a síelést.

Pic Blanc a legmagasabb csúcs

Krisztián megint kitett magáért és profi szakácsokat meghazudtoló módon hozta össze a vacsorákat. Kár, hogy én nem nagyon tudtam kiélvezni lévén másik apartmanban voltam. Nem úgy, mint Böri, aki szerintem csak enni jön velünk síelni. Annyit eszik, mint kettő másik; megvacsorázik az apartmanjában, majd átjön hozzánk, velünk is eszik és a következő nap ő az első, aki a reggeliző asztalhoz ül.

Még nincs reggeli?

Alpe d'Huez nálam hozta a kötelezőt: szép volt, jó volt, de köszönöm Franciaországból egyenlőre ennyi.

A társaság

Val di Fassa (2008)

A sor megszakadt. Franciaországnak kellett volna következni, de fogadalmunk kitartott. (No nem sokáig, de erről majd később.) 2008. március 1-jén útnak indultunk a világ egyik legnagyobb - ha nem a legnagyobb - összefüggő pályárendszere felé: Sella Ronda-ra.

Sella Ronda

Több száz kilométer sípálya. Hatalmas összefüggő rendszer. A Sella Ronda egy "körsí", ami négy nagy síterepet (Val di Fassa, Arabba, Alta Badia és Val Gardena) köt össze. Val di Fassa, ahova mi mentünk 120 kilométernyi sípályát tesz ki. Legmagasabb pontja Arabba-hoz tartozik: Marmolada gleccser, a maga 3270 méterével. Természetesen ez Európa egyik legmagasabb síelhető csúcsa. A gleccseren van egy első világháborús múzeum, ahol fellelhető néhány magyar név és írás is.

Valahol a hegyekben

Szóval nekiindultunk életünk legnagyobb élményét várva. Pár perce még bajban voltam, hogy végülis kiket sikerült összeszerveznem, mert a csoda xls-em nem volt a helyzet magaslatán. Patkira például tisztán emlékeztem, de ő nincs benne. Elővettem a levelezésem és igen, kiderült, hogy Patki tényleg velünk tartott.

Marmolada tetején

A kemény mag ismét útra kelt: Gorán, Szeszko és Zoli nem hiányozhatott. Mellettük apartmanonként: Benny, Dóra, Eszter, Krisztián Gabee (és Gorán) legfelül az emeleten; Éva, Kinga, Vera, Kisbér, (Szeszko és én) a csendes apartmanban. Két külön apartmanban Brigi, Nizsa, Detti, Minizsa (és Zoli), valamint Böri, András, Gabi, Judit, Petra és Gerry. Végül, de nem utolsó sorban a vegyes apartmanban: Zsuzsi, Blade, Sanykó, Patki és Csaab. Illetve Csaab csak lett volna, mert Svájcból csatlakozott volna hozzánk, de köszönhetően a vizsgaidőszaknak nem tudott eljönni. Emlékszem, hogy a javaslatomra a lécét beszervezte Börihez, majd érkezésünkkor 27 ember szállás szervezése közben megcsörgetett, hogy bocs, de nem tudok jönni és a lécem majd hozzátok haza. Persze ott is hagytuk. Évek múlva valakinek a valakije érte ment és meglett minden.

"Ez a Csaab léce?"

Az utazás többek számára nem volt egyszerű. Hóvihart, autópályára kidőlt fákat persze már természetesnek vettük. Sanykó vonatja fél napot késett Németországból, szerencsére a testvérem, Kinga sikeresen megérkezett Franciaországból, hasonlóan, mint Petra és Gerry Angliából. Kész multi-kulti volt a csapat. Otthonról érkezők között fellángolt a versenyszellem és azon versenyeztek, hogy ki ér oda hamarabb. Ez annyira kiélezett volt, hogy nem volt mindenkinek ideje megállni tankolni. Meg is lett az eredmény: kifogyott az üzemanyag. Mire elértek valakit, már mindenki ivott, úgyhogy sakkozni kellett, hogy kitaláljuk ki megy értük. Szerencsére nem voltak messze, így hamar megoldódott a probléma.

Valahol a Sella Ronda-n

Vigo di Fassa-ban laktunk. Egy apartmanházt teljes egészében sikerült kibérelnünk. Egész igényes volt a szállás. A társaság és a síterep hatalmas volt, nem is tudtam  követni, hogy ki merre síel, így gyakorlatilag apartmanonként, 5-6-osával csoportosoltunk. Most először éreztem azt, hogy túl nagy a pályarendszer ahova mentünk. A síelés itt sem maradt nagyon meg. Annyira emlékszem, hogy Zoli itt már velünk tudott jönni. (Sőt azt hiszem már évekkel ezelőtt elérte a tempónkat, de eddig nem jutott eszembe, hogy fényezzem kicsit.) Olyannyira velünk tudott jönni, hogy Zoli nyerte meg a legtöbbet síelő (bocs! snowboardozó) kategóriát. A síbérletünk alapján a dolomitisuperski honlapján le lehetett utólag követni a napi teljesítményeket. Patkit egy hajszállal előzte meg. A lányok között Judit győzött. Azt hiszem azóta tartozok az ajándékokkal. Majd bepótolom...ami késik nem múlik.

A szikla

Csodás hetünk volt. Hó nem volt túl sok, de egyszer esett és az elég volt. A Marmolada gleccser mindenkinek nagy élmény volt, főleg az a baromi hosszú piros pálya, ami a felvonó aljáig vezetett minket.
Jókat buliztunk, egyik este megtanultuk Gerrytől, hogy hogyan lehet a lábaddal a nyakadban táncolni. Krisztián bemutatta, hogy az igazi osztrák Schmarnit hogyan kell flambírozni úgy, hogy ne égesd le a szőrt a kezedről teljesen. Gabee pedig ismét fitogtatta a már-már tökéletesre fejlesztett DJ tudományát. A pókerparty-n az egyetlen "kontár" mindenkit bealázott és volt hastánc bemutató, amiben én is részt vettem. Körülbelül annyira értettem hozzá, mint Eszter a pókerhez, csak nekem nem volt akkora sikerem.

A kilátás

Livigno (2007)

2002 Pra Loup (FRA), 2003 Tonale (ITA), 2004 Les Sybelles (FRA), 2005 Val di Fiemme (ITA), 2006 Saint Gervais (FRA). Mi más jöhetne 2007-ben, mint Olaszország?! Az úticél Livigno volt.

Livigno

Welcome to Paradise

Livigno 1816 méter magasan helyezkedik el Lombardiában, Olaszország és Svájc határán. Olaszországból télen egy alagúton keresztül lehet megközelíteni. Az alagút egy jármű széles, úgyhogy egyszerre egy irányban járható. Az alagút végén egy gát található, amelyen végighaladva lehet eljutni Livignoba.

Az egyik apartmanházunk

Livigno vámmentes terület. Ez annyit jelent, hogy az ékszer, alkohol, dohányárú, benzin, ruha stb. jóval olcsóbb, mint Európa más területein. Az olaszok és a svájciak is több ellenőrzőpontot tartanak fenn a hely körül nehogy véletlenül valaki többet vigyen magával, mint amennyit szabad. Könyörtelenül kipakoltatják a teli pakolt kocsikat. Szerencsére mi megúsztuk...már nem mintha lett volna min aggódnunk.

27 fő! Ennyi! Mindenki kocsival indult neki az útnak 2007. március 3-án. Szétszéledtünk, de meglehetősen sima utunk volt, ha azt az apró "kellemetlenséget" leszámítjuk, hogy a Mondeo visszapillantóján keresztül Kisbérék Szeszkoék retinájába beégett a kocsi hátsó ülésén csókolózó Eszter és Gorán látványa. A szokásos Szeszko, Gorán, Zoli hármason kívül velünk volt: Eszter, Krisztián, Csaab, András, Petyám, Gabee, Uracs Tomi, Batyu, Kisbatyu, Kisbér, Éva, Blade és testvére Ildi, Blade felesége Zsuzsi és testvére Zoli (orvosok legorvosabbika), Nizsa, Detti, Minizsa, Andor, Krisztina, Csucsu Kinga, Vera és én. Szépen meggyarapodtunk. Egy házban nem fértünk el, de ez nem vette kedvünket, hogy összejárjunk. A fiú-lány arány rendesen felborult, mindössze 8 lány jött velünk.

A csapat egy része síbuszra várva

Krisztián a főszakács

Szeszko

A fiúk arányának váratlan megnövekedésével együtt a "nemsíelők" csoportja is kezdett gyarapodni. A hangulattal Livignoban sem volt gond, amit az otthon maradók gondosan megalapoztak délutánonként. Nekem személy szerint a síelésből itt sem sok maradt meg, de ez csak jót jelent, mert így bizton állíthatom, hogy komolyabb baleset nem volt. A tanítványok kitartóan velem voltak délelőttönként, délután pedig mindenki járta a szintjének megfelelő utat. Krisztián berendezkedett főszakácsnak miközben Goránéktól megtudtuk, hogy egy tálból enni sokkal jobb, mint kettőből. Volt kirándulás, pókerparty, zene (DJ-vel) és minden ami kell egy normális síeléshez. Fogyasztás megint volt rendesen. A Limoncello megmaradt, de a folyamatosan akciós Bacardival nem tudtunk betelni. Végig hihetetlenül jó időnk volt, a táj leírhatatlan, a sípályák kifogástalanok voltak. Ha létezik tökéletes síparadicsom, akkor Livigno nagyon közel áll hozzá.

Livigno-i tájkép

Saint Gervais (2006)

A változatosság kedvéért 2006-ban megint visszatértünk Franciaországban. A helyszín St. Gervais volt, Chamonix sírégió. Chamonix Franciaország egyik leghíresebb síparadicsoma, lévén itt rendezték az első Téli Olimpiát.

Saint Gervais síterep

A 2006-os síelés több szempontból maradt meg bennem. Az egyik a Chamonix-beli party, a másik Vakond "balesete", valamint a 36 órás buszozás.

Várakozás az autópályán

Kezdjük az elején. 2006. március 3-án útnak indultunk Franciaország irányába remélve, hogy másnap délután, vagy kora este elfoglaljuk szállásunkat. Utazásunk összeszerveztem egy másik schönherzes bandával, így a buszon gyakorlatilag csak ismerősök voltunk. A mi részünkről 27-en mentünk. Azt hiszem ez azóta is a csúcs. A részvevők: Szeszko, Gorán, Zoli, Petyám, Gabesz, Andris, Batyu, Kisbatyu, Csaab, Csucsu, Heni, Pista, Timi, Judit, Kisbér, Évi, Nizsa, Detti, MiNizsa, Andor, Kriszti, Timo, Blade, Zsuzsi, Kinga, Vera és én. Petrát sajnos elveszítettük a kemény magból. Busszal 14-en utaztunk a többiek autóval jöttek.
Az időjárás nem volt tökéletes, óriási havazást vártak Európában, főleg az Alpok északi oldalán amerre a busz tervezett menni. Az autósokat figyelmeztettük, hogy ne menjenek arra, de nem fogadták meg.  A buszon más választásunk nagyon nem volt. Meg is lett a kára.

Itt még jó volt a hangulat

Mit keresünk még mindig
a buszon?

Az utazás alatt jól berúgtunk, aztán kijózanodtunk, aztán megint berúgtunk és megint kijózanodtunk és még mindig nem voltunk sehol. A havazás elkapott minket és ez óriási dugót okozott. Szombat este valahol Svájcban álltunk az autópálya közepén. Órák teltek el, mire valaki leszállt a buszról, hogy megnézze mégis mi a helyzet. Pár száz méterre előttünk azt tapasztalta, hogy üres az autópálya, az autósok pedig ott alszanak a kocsiban. Sorra kezdte felébreszteni a sofőröket, hogy induljanak el, mert minket vár a sípálya. Vasárnap reggel a felvonó nyitására meg is érkeztünk. A lányok mentek a szállásra, a fiúk pedig a sípályára. Pár óra alvás után a lányok is feljöttek, de hamar elment a kedvük, mert akkor a köd volt, hogy az orrunkig sem láttunk.

Szállás Saint Gervais-ben

Volt aki nem síelni jött

A bevásárlás eredménye

Miután sikerült elhelyezkednünk a szálláson és a már említett ágyneműn is túltettük rajtunkat a társaság egy része masszív ivászatba kezdett. Így legalább volt egy fix pont, ahova éjjel-nappal lehetett menni inni. Hamar rájött erre az apartmanház többi lakója is, mert számomra ismeretlen arcok jelentek meg napról napra.

Csaab leégett

Egyik este aztán odacsaptunk a lovak közé és átmentünk Chamonix-be végre egyet party-zni. Korábbi napok felfedező túrájának köszönhetően Gabee meg is találta a legmegfelelőbb helyet számunkra. Szerencsére az egész csapat odatalált, így hatalmas buli kerekedett. Még Gorán is feléledt a tecchalott állapotból, amikor meghallodta a zenét. Mert a zene hatalmas volt! Utánozhatatlan, hihetetlen, fenomenális! Megtudtuk, hogy Csaab nem szereti a naptejet és, hogy "tudományos munkatárs" az ország legjobb egyetemén. A parádénak a menetrendszerinti busz vetett véget ismét.

Csilla és Vakond, itt még az új léccel

Az utazás és a bulik mellett Vakond mélyhó sízése hagyott nyomot bennünk. Pár héttel az utazás előtt elkísértem sílécet venni, így a vadi új lécével vágott neki a hétnek. Az egyik alkalommal leszakadt a társaitól, de inkább úgy fogalmaznék, hogy a társai nem várták meg. Egyedül ugye sosem síelünk! A lényeg, hogy hirtelen nem találta az utat, elkevert az egyik kereszteződésben. Egy 250 km-es pályarendszerben nem nehéz eltévedni. Mivel már közel volt a felvonózárás kezdett sötétedni. Meglátott egy hátizsákos síelőt és utánaeredt, hátha ő majd elvezeti a megfelelő helyre. A hátizsákos síelő Vakond pechére vér profi volt, így simán síelt a pályán kívül szűzhóban. Vakond ment utána, amikor hirtelen azt vette észre, hogy bent van a susnyásban és nem mozdul; egy gödör alján volt. Se előre se hátra. A hó pedig vagy másfél méter mély volt. Próbált kikászálódni, de nem nagyon jött össze. Aztán a sílécet lecsatolta és hátára feküdve valahogy kijutott. A sílécet többet nem találta. A pályán csapzottan ballagva a sötétben egy raktrak rátalált és hazahozta. Az ijedség nagyobb volt, mint a baj, de azért ott Vakond helyében nem lettem volna szívesen. Kíváncsi vagyok, hogy a társainak időközben hogyan nem jutott eszébe, hogy esetleg bajban van. Szerencséje volt!

Már megint síelni megyünk?!?

A síelésről sokat nem tudok írni, de a tanítványok itt is szép számmal összejöttek. Tavalyhoz képest hihetetlenül sokat fejlődtek és megint nagyszerűen helyt álltak. A csoportos bemelegítés itt sem maradhatott el, bár voltak akik kihúzták magukat alóla. A party-k után a síelés volt akinek a háta közepére sem hiányzott, de azért minden nap kijutottunk a pályára.

Volt fogyasztás

Töménytelen mennyiségű ital fogyott, de tulajdonképpen túléltük és jól éreztük magunkat.

Megfogadtuk ünnepélyesen, hogy Franciaországba többet nem megyünk síelni.

Val di Fiemme (2005)

Val di fiemme-i körkép

Pepitában folytatva 2005-ben megint Olaszországban, Val di Fiemme-ben jártunk. Tudtam, hogy ez jó választás, mert én a családommal már jártam itt korábban. Itt aztán volt minden: sérülés, buli, snowboard elhagyás, szánkózás és még sorolhatnám.

Krisztián

2005. március 5-én vettük a nyúlcipőnket és útnak eredtünk. Ki ahogy tudott, mert ez volt az első alkalom, amikor nem busszal mentünk. Valószínű, hogy közrejátszott Sybelles-i buszos kerülő és már voltunk annyira elengedve, hogy össze tudtunk szedni elég autót. Több szempontból érdekes volt a 2005-ös síelés. Csoda xls-esem szerint 24-en utaztunk. 12 lány és 12 fiú vállata be az utazást: Gorán, Szeszko, Kinga, Petra, Gabi, Linda, Andor, Kriszti, Blade, Zsuzsa, Gabee, Lívi, Zwack, Viki, Pista, Timi, Csaab, Zsuzsi, Csucsu, Heni, Andris, Nizsa, Vera és én.  Ezzel beállítottunk a tonale-i rekordot...hivatalosan. Nem hivatalosan megdöntöttük, mert volt egy potyautasunk: Krisztián. Krisztiánt szerintem senkinek sem kell bemutatni. Ő a mi "papánk" hosszú évek óta: vigyáz ránk, főz ránk, gondoz minket, mint apa a gyermekeit. Úgyhogy nem hivatalosan 25-en mentünk a dolomitokba, de csak 24-en síelni. Krisztián minden nap készített az apartmanjában reggelit, kikísért minket az autóhoz, vagy a buszmegállóhoz, aztán hazament, pihent egyet, vagy kirándult egy kicsit, hogy hamar visszaérjen és el tudjon menni még vásárolni a vacsorához. A vacsorához, amit szintén Ő készített el. Szóval elkísért minket.

Vera

A másik érdekesség, hogy itt jött el először síelni velem a későbbi feleségem: Vera. Vera, aki utálja a hideget arra vetemedett a kedvemért, hogy eljön a sípályára, hogy megtanuljon síelni. Még szerencse, hogy az Alpok déli részére mentünk és március volt, mert így "feküdt neki az időjárás". Mai napig csak akkor síel, ha süt a nap...bár, mintha a legutóbb ez kezdett volna megdőlni. Na majd meglátjuk, hogy lesz a jövőben.

Egy csapat apartman

A társaság megint négy apartmanban lakott. A legnagyobb 8 fősben volt Gorán, Petra, Gabi, Linda, Gabee, Lívi, Andris, Csaab és Krisztián. Két hatfősben egyrészt: Andor, Kriszti, Zwack, Viki, Zsuzsi és Nizsa; másrészt: Blade, Zsuzsi, Pista, Timi, Csucsu és Heni. Szeszko, Kinga, Vera és én egy négyfős apartmanban aludtunk. Kényelmes nem volt, de az akkori igényeinknek megfelelt. Körülbelül 5 km-re voltunk a pályáktól, Teseroban aludtunk, ha jól emlékszem.

Tesero éjszaka

Tanítványok sorakoznak

Szokásomhoz híven itt is túlvállaltam magam. A csapat fele nem nagyon tudott még síelni. Volt aki itt húzott először bakancsot a lábára és volt akinek ez volt csupán a második síelése. Nem éppen a vérprofi Szeszkora, Goránra, vagy Petrára gondolok, hanem a főleg lányokból álló kis csoportomra. Szép számmal összegyűltek délelőttönként és itták a szavaimat. Egy-kettőjükből egészen jó síelő lett mára. Az volt a módi, hogy délelőtt a csoportos, mókás bemelegítő után elmentünk 1-2 órára gyakorolni, síelést tanulni, aztán beültünk egy Bombardinora és egy szendvicsre. Délután pedig mindenkit ment a maga útjára, így én is ki tudtam élvezni a golfpálya minőségű pályarendszert. Val di Fiemme 140 km pályával rendelkezik. Itt történt az az a sílift katasztrófa, amikor az amerikai repülőgép "lelökte" a tartószerkezetről a több tíz méter magasan vontatott felvonókabint. Meghalt egy tucat ember. Ennek köszönhetően a sípályarendszer az egyik legmodernebb Olaszországban. Nincs is messze Budapesttől, nem egészen 790 km. Hihetetlen szerencsések vagyunk, hogy ilyen közelre születtünk!

Val di Fiemme

Andris síel

Andor a kórház után

Említettem írásom elején a sérüléseket. Több sérülés is volt, de szerencsére egyik sem nagyon komoly. Andrisnak kellett otthon összevarni a sípcsontját, mert a síléc úgy kettévágta, hogy kilátszott a csont. Ezen kívül Andor ujjával történt valami. Azt hiszem elesett és a bottal összeakadt. Bementek a korházba, kapott egy gipsz félét és belenyomtak egy infúziót. Az infúzió szerintem enyhe túlzás volt, de külföldön ez alap, mert lehet utána számlázni. Szerencsére volt biztosításunk, így mindenkinek mindenét utólag rendezték. Úgy emlékeztem, hogy korábban sérülés nem volt. Most jut eszembe, hogy Tonale-ban is volt egy kisebb sérülés. Lívi húgának Diának történt egy jó kis szalaghúzódás a térdében. Nekem nagyon nincs meg, hogy hogyan történt, Diának biztosan jobban megmaradt.

A "tuti"

Persze Val di Fiemme-re nem a sérülések miatt emlékszünk szívesen. Inkább a bulik maradtak meg. Volt az pampeagoi részen egy bulihütte. Tulajdonképpen egy kinti sátor, amelynek a tetejét jó időben kinyitották. Középen bárpult, körbe bárszékek és bárasztalok. A fiúkkal és a jobban síelő lányokkal egyik zárás előtt beültünk egy sörre. Sört ugyan nem ittunk, mert mindenki töményezett, de a zenére hatalmas hangulat kerekedett. Alig tudtuk visszafogni magunkat és lesíelni az utolsó buszhoz.

Lányok a pulton

Másnap kaptunk az alkalmon és kocsival mentünk síelni, beáldozva egy-egy embert, aki sofőrködik. Záráskor az egész csapat fent maradt inni egyet. Jöttek egymás után a Long-Island-ek, alig bírtuk a tempót. A pultosok adták alánk a lovat, szólt az Irigymirigy a hangszórókból. A lányok pillanatok alatt a pulton kötöttek ki és ott ropták. A durva, hogy Vera például nem is ivott. A hangulat a tetőfokára hágott, mikor észrevettük, hogy lassan kezd sötétedni.

Lívi, Gabee és Gorán a Ski-doo-n

Csaab iszik

Mielőtt elindultunk lefelé Gorán és Gabee kipróbálta a carabinieri ski-doo-it. Gyorsan Lívi is felpattant mögéjük egy fotó erejéig. Mindenki elindult lefelé. Nem mindenki tudta, hogy merre megy, így hamar szétszéledtünk. A pálya felénél félig ránk is sötétedett. Annyira, hogy Timinek sikerült elhagynia a snowboardját. Koordinációs problémái voltak és az egyik pillanatban, amikor a pálya közepén valamilyen számomra érthetetlen okból kifolyólag levette a szökevénypánt nélküli boardját, husss... az elillant. Annyira készen voltak, hogy csak nevettek. Aznapra ki is dőltek.

Csaab megdorgálva

A társaság nagy része azonban hazaviharzott, bekapott valamit és elindult Obereggenbe szánkózni. A szánkókölcsönzőnél kezdett gyanús lenni, hogy alábecsültük a szánkózás rejtette veszélyeket. A szánkó, amit kaptunk nem úgy nézett ki, mint a mecseki dombon használt szoci szánkóink; ez masszív volt és áramvonalas. Beszálltunk a sífelvonóba és elindultunk a hegy felé. Amikor felértünk leesett az állunk. Nem tudtuk, hogy hol a pálya, de egy srác előttünk - bukósisakban és síszemüvegben (!) - nekiindult egy 50 m hosszú 2-3 szánkónyi széles alagútnak. Az alagút körülbelül 100 méterre lehetett nyíl egyenes előre, mindenféle kanyar nélkül egy piros pályákra jellemző dombon lefelé. Már a szemem előtt lebegett, hogy valamelyikünk nem talál bele az alagútba és az oldalán placcsan, amikor elindult az első pár. Kettesével mentünk: fiú-lány, illetve volt akinek csak fiú jutott. Mi, fiúk, mondtuk a lányoknak, hogy csak üljenek előre és ne csináljanak semmit, majd mi fékezünk és irányítunk. A pálya közepén teli torokból ordítottam Verának, hogy fékezzen ő is, mert különben a következő kanyart nem vesszük be. A többiek ekkor már szétszéledtek. Gabee a párjával egy oszlopon kötött ki. A szerencsétlen az volt, hogy a térdével tompította az ütközést. Ő kidőlt. Aki tovább tudott menni az több, kevesebb sikerrel eljutott a pálya aljáig. Persze a végén volt még egy-két lefejelés, elszállás, ami Heninél egy szájfelszakadás és a lányok csoportos hüttébe vonulását eredményezte. A fiúk pedig örültek, hogy végre eljött az ő napjuk. Csaabtól mindannyian rettegtünk, mert nála elgurult a gyógyszer és félelem nélkül ontotta a köröket. Másnap Gorántól "meg is kapta a magáét". Fel-le mentünk kétszer, vagy háromszor, egészen zárásig. Hiba volt bukósisak, síszemüveg nélkül félcipőbe menni. A fékezéstől annyira felcsapott a hó, hogy semmit nem láttunk, a cipőnk pedig elkopott. Hamar eltelt az a másfél óra. Szerencsére más sérülés már nem volt.
Biztosan lenne még mit írnom, de elvesztem az emlékekben, úgyhogy zárom soraimat néhány vidám fényképpel.

Nőnapi csokor (jobb, mint a tavalyi hagyma)

Heni és Zsuzsi

Kriszti és Andor

Pista nera (Fekete pálya)

Krisztán és a sí

Gabee

Dolomiti